Az az édes csömöri nyár…
2018. 09. 14.
A keskeny ablakon át lassan szűrődött be a fény a kis szobába. Megdörzsölte a szemét és körülnézett. Jó hűvös volt a vert falú vályogházban. Nem húzott papucsot, mezítláb, fehér vászonhálóingben lépett a tornácra. Kutyái körülugrálták, aztán szaladtak tovább játszani. A nap átforrósította a tornác öreg kövét, melegítette a talpát, ahogy lassan lépkedett rajta. Később papucsot és ruhát húzott, vödörrel a kezében a ház elé ment a kúthoz vízért, aztán odahajolt és a tenyeréből ivott. Soha, sehol nem volt olyan jó édeskés, hűvös íze a víznek, mint itt. Reggeli után a kutyákkal kisétált az utca végébe, az erdőbe, majd a rétre, ahol vadnyulak és rókák éltek. Szeretett itt bóklászni, sokszor az apukája is elkísérte. Ő tudott mindent az erdőről és lakóiról, a madarakat a hangjukról is felismerte. Délután vendégek jöttek, az Ulicskán szaladt le eléjük a HÉV-hez. Este szalonnát sütöttek, és a csillagokat nézték a fűben, hanyatt feküdve… Megdörzsöli a szemét és körülnéz. Gondolatban mezítláb lép a forró tornáckőre… „Milyen édes volt az a csömöri nyár!” „És édes lesz az idei ősz is!” ‒ dönti el hamar. Mert az erdő egy darabja megmaradt, s ott a Kálvária, a Pataksétány és az Ulicska. Azon még ma is leszaladhat a Bulgárkertig, vagy a HÉV-ig, ha a kedve úgy tartja…
MD
Hozzászólok